Az Árpád-kori Magyarország

Ajánlott irodalom: Magyarország története I/2.
A tizenegyedik (tizenkettedik, stb.) század története
Dr. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig
Zsoldos Attila: A szent király szabadjai
Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben
László Gyula: Régészeti tanulmányok
Magyar könyvtártörténet
Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról
Váczy Péter: A magyar történelem korai századaiból
Huizinga: Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században
B. Szabó János: A tatárjárás

Érdekesebb törvények

Szent István I. törvénykönyv
2. Ha pedig jövendőmondók találtatnak, igazítsa meg őket a püspök ostorral.

14. A gyilkosságokról
Ha valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni. Ebből ötvenet a király kincstárába kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak, tizet pedig a bíráknak és közbenjáróknak ajándékozzanak. A gyilkos ezenfölül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen.
Ha pedig valaki véletlenül öl meg bárkit is, tizenkét aranypénzt fizessen, és ahogy az egyházi törvények parancsolják, vezekeljen.
Szintúgy a rabszolgák meggyilkolásáról
Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a (gyilkos) szolgát adják át a (megölt) szolga helyébe, vagy váltsa meg (ura) és (a gyilkos) vezekeljen, ahogy mondottuk.
Ha pedig szabad (ember) öli meg valakinek a szolgáját, adjon más szolgát, vagy az értékét térítse meg, és az egyházi törvények szerint vezekeljen.

Szent László I. törvénykönyv, 1092 május 20-i zsinati határozatok
22. A pogány szokásokról
Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.
34. Az erkölcstelen életű nők és a boszorkányok bűnhődéséről
Az erkölcstelen életű nőket és a boszorkányokat, amint a püspök helyesnek látja, aszerint ítélje meg.

Könyves Kálmán I. törvénykönyve
57. A boszorkányperek megszüntetéséről
A strigákról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak.
De strigis quae non sunt quaestio fiat. Más fordítás: A strigákról, melyek nincsenek, kérdés ne tétessék föl.
A striga éjjel állati alakokba változó, életerő szívó és embereket fölfaló személy.
60. A bűbájosok [de maleficis] büntetéséről
A bűbájosokat az esperes meg az ispán emberei keressék föl és vigyék a törvény eleibe.
Ők a rontók, méregkeverők, varázslatokat végző bűbájosok.

Könyves Kálmán idejéből az esztergomi zsinat határozatai
7. A pogány szokások ellen
Hogy senki se tartson meg semmit a pogány szokásokból; aki pedig ezt teszi, ha az öregebbek közül való, negyven napig szigorúan vezekeljen, ha pedig a fiatalabbak közül, hét napon át verésekkel.
53. A kuruzslókról
Ha valakire, akit kuruzslással vádolnak, ez rábizonyosodik, az egyházi törvények szerint vezekeljen.

Régies elnevezések

A Géza név Gyeicsa fejedelmünk és királyaink nevének 19. századi félreolvasásaként keletkezett a Geysa, Geicha stb. alakokból. Jelenleg általában Gyejcsa és Gyeücsa néven fut annál a néhány magyar történésznél, akik az eredeti alakot részesítik előnyben. Szerintem a névnek ezt a két változatát jobban meg lehetne magyarázni, ha a Gyeicsa alakot vennénk számításba, ahol az i hang a nyelvünkből már kiveszett mély i-t jelent. Az orosz nyelv adott ehhez ötletet, ahol a mély i-t a gyakorlatlanok hagyományos i-ként, mások ü-ként ejtik. Ez alapján már könnyen levezethetők a Gyejcsa és Gyeücsa alakok. Mivel akkor is léteztek tájszólások, névváltozatok és becenevek, ezért a név Décsa, Décső, Gyécse alakokban is létezhetett. A probléma nem a nevet félreolvasó régi tudósokkal van. Inkább az a furcsa, hogy a tankönyveinket és történelmi könyveinket ugyan miért nem javították ki az eltelt évszázad során? Honlapomon ezért én Gyeicsa fejedelemről és Gyeicsa királyokról írok.

Erdély 13. századi neve Erdőelü vagy Erdőelve volt. Ezért az utóbbi alakot használom az egyes cikkekben.

Gazdaság, társadalom

Nálunk más jelleget öltött a feudalizmus. Nyugaton az úr birtokot ad vazallusának, aki cserébe ezért hűbérese lesz, szolgálattal tartozik neki. Magyarországon a vitézek zömmel a királytól, vagy az ifjabb királytól kapták birtokukat, de akár vásárolhatták is. A tartományúri hatalmak kialakulása után a bárói kísérethez való csatlakozás előnyös volt számukra, bár néha a kényszer vitte rá őket. Az effajta szolgálat egyik fontos előnye a védelem volt. A báró seregében katonáskodtak bizonyos számú fegyverest kiállítva, illetve más feladatokat láttak el. Ezt a viszonyt familiaritásnak nevezzük, a serviens a főúr familiárisa.

Az előkelők vagy bárók közül a tisztségviselők, például az udvarmester, a pohárnok, a nádor folyamatosan a király udvarában tartózkodtak. Tehát a szlavón bán nem utazott el Szlavóniába, hanem valamelyik hívét bízta meg a gyakorlati teendők ellátásával. Ennek oka, hogy a király közelében további kegyeket és javakat lehetett kiérdemelni, míg a távolban semmit. Aki viszont nem volt királyi tisztségviselő, azt nem marasztalták az udvarban.

A nagybirtokosokat főembereknek, előkelőknek nevezik a királyok, a 13. század elején nemesek lettek, végül a század végétől bárók.
A vitézeket a 13. század elején szervienseknek, vagyis a király szolgáinak nevezték. A szerviensek nemességét először egy 1267-es oklevélben ismerte el a király, míg az addigi előkelőket eztán bárónak nevezték.
A közrendű liberekből és servusokból lassan a 13. század végére lettek jobbágyok. A szó jobb helyzetükre utal. A tatárjárás utáni óriási munkaerőhiány miatt a szökött szolgák kedvező feltételekkel tudtak elszegődni a dolgos kéz nélkül maradt birtokokra, s a szolgákat tulajdonosaik gyakran fölszabadították, hogy megelőzzék az effajta szökéseket.
Ugyanekkor jelent meg lassan a polgárság jogi kategóriája.

Kezdetben szinte minden föld a királyé volt. II. (Vak) Béla (1131-41) alatt az egyik leggazdagabb világi I. László sógora, Lampert ispán mintegy 30 falu és birtok ura. Ugyanekkor a dömösi egyháznak 100 faluja volt. A 15. században Hunyadi János már több, mint 1000 falu ura.

Szolgák (servus) művelték a földesúr földjét. Egy ilyen prediumhoz 6-12 szolga család - 30-60 ember tartozott. Kisebb birtokosok 1-2, a nagybirtokosok 10-15 gazdasággal rendelkeztek egymástól távol eső szórt birtoktesteken. Ennek hátránya mellett előny, ha földúlják az egyiket, még mindig ott a másik, amiből megélhet. A gazdaság központja az udvarhely és a ház, körülötte a kert, a gazdasági épületek és a szolgák viskói. A szolgák vagy ezekben laktak, ami nem volt az ő tulajdonuk, más részük az úr házában élt, mint az ókori rabszolgák. A prediumok a 12. századtól kezdenek faluvá alakulni.
A földbirtok és a szolgák szabadon adhatók-vehetők. Áraikat lásd a pénz fejezetben. A birtokkal 1351-től, az ősiség törvénye után elvileg nem lehet kereskedni.

Téves az az elképzelés, mely szerint a középkorban nem voltak rabszolgák. Magyarország egyik exportcikke éppen a rabszolga volt. Mint az ókorban, rabszolgák hadifoglyokból, vagy büntetés folytán más szabadokból lettek. Nyugaton különösen kedvelték a szerecsen rabszolgákat. A kikeresztelkedett szerecseneket néha fölszabadították, de uraikat erre semmi sem kötelezte. Ezeknek a szolgáknak a helyzete nem különbözött sokban az ókori rabszolgákétól, viszont uruk nem ölhette meg őket büntetlenül.
Kálmán megtiltotta a rabszolgák kivitelét, csak az átutazó kereskedelmet engedte meg.

A szabadokat libernek nevezték, a szolgákat servusnak. Ezek nem pontos kategóriák, csak elnevezések. A szolgáltatások ezerfélék lehettek, sem a liberek, sem a servusok nem alkottak egységes osztályt. Általában ha szabad ember szolgával házasodott, elveszítette szabadságát. A szolgáltatásokat kiváltságlevél, vagy megállapodás szabályozta.

III. Béla idején a föld többsége a király tulajdonában volt. A világi és egyházi tulajdon együtt kb. az ország negyede. A birtokok eladományozása főként II. András műve, aki a királyi bőkezűséget vezérelvként vallotta.

Kálmán katonaállítási rendelete az ispánok részére:
100 pensa jövedelem után egy páncélos lovas katonát kellett kiállítani, ha lovat tudott adni a birtok, 40 pensa után egy páncél nélküli katonát.
100 pensa = 4000 dénár ~1750g ezüst = 5,35 francia livre = 9,4 márka ezüst
40 pensa = 1600 dénár ~ 700g ezüst = 3,8 márka ezüst

Várkatonák, várjobbágyok
A várkatonák eredetileg szabadok voltak, akik Szent István alatt a várak szolgálatába álltak. A 11. század végére elvesztették szabadságukat, szolgák lettek, de más várnépbeliekkel szemben adózás helyett katonáskodással tartoztak.
A várjobbágyok, vagy más néven a szent  király szabadjai eredetileg a vár tisztviselői voltak, mint a hadnagy, a száznagyok, a várnagy, a határon az őrnagy, viszont ezek utódai sem vesztették el a várjobbágyi státuszt akkor sem, ha efféle tisztséget nem viseltek. Birtokosok voltak, földjük részben a várbirtok általuk használt részéből állt, amelyhez vásárolt vagy adományként kapott saját birtokuk is lehetett. A várjobbágyok úgy tekintették birtokaikat, mint amivel szabadon rendelkezhetnek, a királyok viszont a várjobbágyok birtokát a várbirtok részének tekintették. Ennek a helyzetnek az értelmében sok várjobbágy adott el földet, némelyet a király utólag érvénytelenített, másokat nem. A bölcsebbek az adásvételhez királyi engedélyt kértek.
Vagyoni helyzetük is sokrétű volt. Két ekealj földet tartottak elegendőnek, hogy a várjobbágy rendes fegyverzetben teljesíthesse katonai kötelezettségét. Egy ekealj föld 2-4 telket jelent, s egy telek az, ami egy családot ellát. Az ennél kevesebb birtokkal rendelkezőket szegénynek tartották. A várjobbágyok személyenként vonultak hadba és nem birtokuk méretétől függően állítottak katonát. A földet szolgákkal műveltették. A várjobbágyok jogaik között tartották számon, hogy földjeiket a király nem adományozhatja el, melyet az uralkodók is méltányoltak - legalábbis a 14. századig. Ezenkívül adót sem kellett fizetniük. A várjobbágyok száma a 13. század elején vármegyénként 5-80 lehetett, átlagban 20-30. Várjobbágynak lenni kedvező helyzetet jelentett a szolgai státusz ellenére is, ezért olykor szabadok is léptek közéjük. A 13. századra már egyfajta kötött szabadnak tekinthetők. A várak eladományozásakor helyzetük felemássá vált, mert bár birtokaikat megőrizték, de nem volt már várszervezet, amelybe tartoztak volna. A várjobbágyok is nyilvántartották saját nemzetségeiket a szerviensekhez hasonlóan, bár jóval kevesebbnek ismerjük a nevét - nem is volt mindnek. A 13. és a 14. század végén sok várjobbágy családot nemesítettek, a többiekre nehéz helyzet várt. A 14. században már egyre inkább a várnépbeliekhez tartozónak tekintették őket és ha egy nemes királyi adományként elkérte földjüket, azt könnyen el is veszthették.
A kiemelt várjobbágyokat a várnépek közül emelték ki. Gyakorlatilag a várjobbágyokéhoz hasonló helyzetben voltak, jogilag viszont nem, ez a vármegyék megszűntekor jelentkezett hátrányosan, vagyis inkább a parasztok közé olvadtak be.

Nálunk a lovak nagyon-nagyon olcsók. Míg nyugaton csak az uraknak telik lóra, Magyarországon a lovas paraszt sem ritka. A lovak árát a könyvbeli ár negyedében határozhatjuk meg, a nehéz lovagi harci lovak ugyanakkor nem olcsóbbak, hiszen kevés kell belőlük és ritkák.

Abu Hamid 1153-ban azt írta, Magyarországon vadászták az "elefántra emlékeztető nagy és hosszú szarvú, vadon élő tehenet - talán őstulkot -, amelynek jó és zsíros a húsa". "Magyarország egyike azon országoknak, ahol a legkönnyebb és legjobb az élet."

Az 1215-ös lateráni zsinat döntése értelmében a zsidóknak csúcsos süveget kellett viselniük, ruhájukra piros vagy sárga foltot varrniuk. Nem találtam adatot, hogy ezt Magyarországon alkalmazták-e.
Nálunk 1360-ban űzték ki a zsidókat, bár négy év múlva visszatérhettek, a rendeletet visszavonta Nagy Lajos.

1327-ig a királyi bányamonopólium miatt a földesurak eltitkolták a földjükön található érclelőhelyeket. A király szokás szerint ugyanis elvette birtokukat, s helyette másutt cserebirtokot adott, amivel egyáltalán nem biztos, hogy jól jártak. Ezután viszont részesedtek a haszonból, megkapták a királynak fizetendő bányapénz, az urbura harmadát. Az urbura az arany tizede, az ezüst nyolcada volt.
Ugyancsak Károly Róbert vezette be a királyi pénzverési monopóliumot. A nemesércért ugyanolyan súlyú arany pénzérmét kaptak. Csak aranyra vonatkozott.

II. András a vámszedést és a sóértékesítést zsidó és izmaelita bérlőknek adta, az Aranybulla kiadásával viszont kötelezte magát, hogy sótiszt és vámszedő zsidó és izmaelita nem lehet. A törvényt nem tartotta be. Később egyházi átokkal zsarolták II. Andrást, hogy az egyház megkaphassa a sókereskedelem monopóliumát. 1233-ban megkapták. Az egyházi átok azt jelentette, hogy 1232-ben fél évig pap egyházi szentségeket nem szolgáltathatott ki.

A sokat emlegetett Aranybulla törvényeinek gyakorlati megvalósítása elmaradt. Csak később kezdték komolyan venni és hivatkozni rá.

A kézművesség a mezőgazdasági termelés mellett folyt. A földművelésnél a vad talajváltó rendszert alkalmazták, vagyis a legelő állatok által megtrágyázott földet fölszántották és kimerülésig használták. A nyugati vendégek (hospesek) többek között korszerűbb földművelési módszereket is hoztak magukkal.

Lovagrendek:
II. Gyeicsa király (1141-61) alapította a Stephanita ispotályos lovagrendet Szent István nyomában. Esztergomban és Jeruzsálemben volt szállóházuk. A török időkig működtek (kb. 1530-ig).
A johannita vagy ispotályos lovagrend az ő uralkodása alatt jött Magyarországra. A rendet 1154-ben ismerte el a pápa. II. Andrást is johannita lovaggá ütötték.
A templomosok 1162-72 közt telepedtek le. "Vörös barátoknak" nevezték őket. Fölszámolásukkor (hivatalosan 1312) az ispotályosok kapták vagyonukat, és a tagságot. Nálunk nem üldözték őket.
A Szent György lovagrendet Károly Róbert alapította 1326-ban. Ez az első világi lovagrend Európában. Reprezentációs célokat szolgált és az volt a szerepe, hogy a tagok kapcsolatát szorosabbra fűzze a királlyal.
A német lovagrend 1211-25-ig volt Magyarországon, Erdély déli részén, a Barcaságban kaptak birtokot, s a kunok térítése volt a feladatuk. Kiűzésük oka, hogy földjüket a pápának ajánlották föl hűbérbirtokul.

Lovagok Magyarországon jobbára a külföldről betelepültek lehettek, becslések szerint kb. 10-15 család. Nehézfegyverzetük és páncélzatuk utánpótlását eleinte talán német földről kellett beszerezniük. Ezért a lovag erény meglehetősen ritka.

Pestet Turkesztánból érkezett volgai bolgár kereskedők lakták, magyarul szaracénnak, izmaelitának, böszörménynek nevezték őket eleink. Az Aranybulla kiadása után elűzték őket, helyüket kb. 1230-tól németek vették át.

Mindig voltak új betelepülők. Mint emlékszünk rá, rögtön a honfoglalással jött őseinkkel három kabar törzs. Taksony fejedelem idején izmaelita volgai bolgárok telepedtek le Pesten. Jöttek aztán nyugatról zsidó és francia kereskedők. A 12. századtól francia városnegyedek alakultak ki Esztergomban, Fehérváron, Egerben, Nagyváradon, Pécsen, Zágrábban. Lehetséges, hogy később a tatárok irtották ki őket. A Rajna vidékéről németek érkeztek a Felvidékre és Erdőelvére, akiket nálunk szászoknak hívtak.
Rajtuk kívül jöttek vagy voltak még szlávok, avarok, besenyők, úzok, kölpények (skandinávok), kálizok (horezmiek), kunok, jászok, románok, olaszok, vallonok. 1162-ben például Milánóból olasz polgárokat telepítettek be. Érdekesség, hogy 1083-ban angolszász lovagok bizánci területen, az Al-Dunánál a régi Moesia provinciában telepedtek le, ahol Új Angliát alapítottak. Az egyik várost például New York-nak hívták. Magyarország és vele a nyugati kereszténység irányába törekedtek kapcsolatokat kialakítani. Nyomot nem hagytak maguk után.
Besenyők a 11. századtól folyamatosan kisebb csoportokban költöztek be az országba, például II. István alatt 1122-ben Tatár nevű vezérükkel jött egy csapat. Határőrzők és katonai segédnép lett belőlük. A tatárjárás után szerepüket a kunok vették át.
Kunok IV. Bélától egészen I. Mátyásig költöztek be Magyarországra. A Duna-Tisza közén kívül a Körös és a Maros vidékére telepítették őket. 1279-ben IV. (Kun) Lászlótól szabadságjogokat kaptak. Sokáig megőrzött pogány vallásukkal valamint szokatlan haj és szakállviseletükkel rendre fölháborították a keresztény lakosokat. Feudális tagozódásuk a 14-15. században zajlott le. Hét nemzetségükből hét szék lett élükön királyi alispánnal. Főkapitányuk és legfőbb bírájuk a nádor (palatinus). Anyanyelvüket zömmel a 14-15. században veszítették el, bár a Mátyás alatt beköltözők nyilván tovább megőrizték. A kunok egyébként türk népcsoport volt.
A cigányok csak később, a törökkel jöttek Magyarországra.

Az országnak eleinte nem volt fővárosa, ez a titulus nem volt használatos. Fehérvár volt a koronázóváros, ami bizonyos ranggal járt. Eleinte a király kíséretével udvarházról udvarházra járva fölélte a megtermelt javakat. A pénzforgalom kialakulásával ez fölöslegessé vált, a király letelepedett. Az ország legfontosabb városa eleinte Esztergom, majd a 14. század elejétől Buda volt a főváros. IV. Béla talán 1256-ban költözött Budára, amikor a vár már fölépült és Esztergomot ekkor adományozta az esztergomi érseknek. A királyi székhely 1323-1405-8 között Visegrád volt, de ez nem jelenti azt, hogy Visegrád főváros lett volna.

Kővárak a tatárjárás előtt: Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és a Szent Márton hegyi kolostor (=Pannonhalma).

A bírósági eljárásban döntő szerepet az istenítélet játszotta. A tüzesvas próbán miután az elítélt "hordozta a vasat", sebét bekötötték és lepecsételték. Két (?) nap után megnézték, ha gyógyulni kezdett a seb, az ártatlanságot jelentett, különben bűnösnek bizonyult. A vízpróbán a megkötözött embert vízbe dobták. Ha a víz magába fogadta, vagyis elsüllyedt, gyorsan kihúzták az ártatlan embert. De ha a víz kivetette magából, az bizonyítékot jelentett bűnösségére. Az előkelőknek nem kellett vasat hordozniuk, elegendőnek bizonyult, ha esküt tettek a szent keresztre. Istenítéletet Kálmán óta csak székesegyházakban vagy nagyobb prépostságokban - kb. 20 településen - lehetett végrehajtani.
A poroszló a bíró segéde. Földbirtokkal rendelkező és nyilván tekintélyes férfiú lehetett csak poroszló, hogy legyen fedezet az esetleges tévedésére. Feladata az eljárásban való tanúskodás, a megvádoltak kísérése a bíró elé és az istenítéletre, az ítéletek végrehajtása (de nem hóhér!).

Az előkelők vitájának (pl. birtokvita) eldöntésére gyakori a bajvívás hirdetése, ahova a felek egy-egy bajnokot állítanak ki. Bizonyítékokkal nem foglalkoztak. Egy visszaeső bűnös urat például meztelenül vívott párbajra köteleztek. A per eldöntésének ezen módját I. Mátyás törölte el 1486-ban. Azonban a párbaj lehetősége megmaradt olyan ügyekre, melyekben nem volt bizonyíték, de azt nem a törvényszék, hanem a királyi felség katonai kúriája rendelhette el. Mivel Mátyás hamarosan elhalt és a bajvívás régóta benne élt a köztudatban, úgy sejtem a törvényt még sokáig nem alkalmazták.

A bakó és a hóhér közti különbség, hogy a bakó nem ért hozzá kézzel az elítélthez, míg a hóhér vallatott is. A hóhér ezért alantasabb mesterség volt. A pribékek a hóhér segédei.

A nők kb. 15, a férfiak 20 éves kor körül házasodtak. A születés évét nemigen tartották számon, még a főúri családokban sem.

A leprásoknak csengőt kellett hordaniuk, hogy mindenkit figyelmeztessenek.

Énekmondóinkat igricnek, lantosnak vagy regösnek mondták.

Vásárokon lehetett látni medvetáncoltató pakulárt (havasi juhász), bábszínházast, tűznyelőt, táncoslányt, kígyóembert.

Az embereknek egy nevük volt. A keresztény személynevek és a nemesi családnevek a 13. században kezdenek elterjedni, illetve kialakulni. A polgárok később, tán a 15. századtól használnak családnevet, de az egyszerű embereknek erre még sokáig, akár a 18. századig sem volt szükségük. A nemeseket többnyire a birtokuk után nevezték el, például Kőszegi, Hunyadi.

Nyugat-Európában a nők házasságkötéskor új nevet kaptak.

A gyermektelen nőt elzavarták a háztól. Természetesen mindig ő volt a hibás.
A fölösleges lánycsecsemőket nyugaton kitették meghalni. A parasztok között nem volt nemi, csak számbeli megkülönböztetés (túl sok gyerek).

Évente csak kb. száz napon lehetett együtt hálni az asszonnyal, a menstruáció, a böjt és az egyházi ünnepek tiltottak voltak. Elvileg.

A nemesek gyerekei 7-10 éves kortól rokoni vagy ismerős udvarokban nevelkedtek. A fiúk apródként, a lányok gyakran zárdában.

Az Árpád-korban a ruháknak még nem volt zsebe, az sokkal későbbi találmány. Az emberek övükre függesztett zacskókban, táskákban, tarsolyokban tartották apróbb holmijaikat, pénzüket. A tarsoly eredetileg a kova és az acél tárolására szolgált.

Csapások
1241-42 tatár. Mongol források szerint a Muhi csatában - Európában először - használtak puskaport. Ágyút akkor még a kínaiak sem készítettek, gránátszerű fegyverekre lehet gondolni.
1336 óriási sáska és egérözön. A sáskajárás gyakori.
Az éhínség kevesebb és szelídebb. Európa más tájain 6-10 évenként volt általános éhínség, egyes országrészeken többször is.
1348 után 10-12 évenként látogatást tett a fekete halál. A pestis nálunk enyhébb lefolyású, talán a ritkább lakosság miatt, egyes kutatók arra tippelnek, hogy az eltérő vércsoport okán.
Mi jellemző járvány idején? Temetetlen holtak, szabadrablás, a hatóság elmenekül, vallási hisztéria, idegenellenesség, másfélékkel szembeni gyanakvás és erőszak (utazók, zsidók, boszorkányok, mágusok).

A hosszúkard a hadtörténelemben egy két kézzel forgatott kardot jelent, melyet másképpen fattyúkardnak, a muzeológusok pedig másfélkezes kardnak is neveznek. A megnevezések helyenként eltérőek, de a hosszúkard sehol sem jelent egykezes kardot. Ez utóbbit hívhatjuk kétélű kardnak vagy egyszerűen kardnak. Képek kardokról, és hosszúkardokról. Valódi hosszúkardok elvétve fölbukkannak már a 13. század elején is, ám jelentősebb számban a 14. század elején kezdtek kialakulni és elterjedni. Tehát az Ars Magica alapértelmezett korában még nincsenek.

A magyar Ars Magica 139. oldalán még megjelenik a pallos elnevezés, ami helyesen kétkezes kard. Az árlistában már helyesen áll. Ezek a szerepjáték írók és fordítók szokásos tévedései. Pallosnak egyébként egy a 17. században kialakult szablyamarkolatú kardfajtát hívtak, valamint a hóhér fegyverét, amit valóban két kézre fogtak. Talán ennek hatására kezdődött a helytelen elnevezés. Ha a hóhér történetesen bárdot használt, azt is pallosnak nevezték.

Jellegzetes könnyűlovas fegyver a szablya, ami pedig egy magyar vonatkozású játékban óhatatlanul előkerül. Értékei egyezzenek meg a kétélű kardéval. Szent István korától a nyugati jellegű hadi kultúra elterjedésével a szablya használata visszaszorult, a könnyűlovasok is a kétélű kardot forgatták. Az egyenes kard jobban használható a páncéling ellen, mint a könnyű, ívelt szablya. Ezt érzékeltetve adjunk a szablyának -2 sebzést, ha fémpáncélos ellenfélre támad, míg más esetekben +1-et. A 13. században a segédcsapatok lehetnek szablyával fölfegyverezve, vagyis a besenyők, székelyek, kunok.
Az 5. kiadású szabálykönyvből kihagyták az összetett íjak adatait. Statisztikái így alakulnának: Járt: Íj, Kezd: -1, Tám: +4, Véd: 0, Seb: +7, Táv: 25, Erő: 0, Súly: 2, Ár: drága.
Magyarországon nem jellemző a dobóbalta, pöröly és a hosszúíj használata.

Öszvér: ló és szamár keresztezéséből származó kiváló munkabírású és igénytelen állat. Szaporodásra képtelen. Az állat küllemében és testméreteiben anyjára hasonlít. Hivatalosan a ló kancától származó öszvért lóöszvérnek, a szamár kancától származót szamáröszvérnek nevezik. Az angolban a lóöszvér neve mule, a szamár-öszvéré hinny. A középkorban lóöszvéreket használtak, mert erősebbek.
Ökör: igavonásra használt, négyévesnél idősebb herélt szarvasmarha. A bikaborjút tavasszal, első fűre menendő korában herélik ki, neve hároméves koráig tinó, négyévesen, míg betanítják, ökörtinó; ha betanult, és rendszeresen jármolják igás ökör. Az ökörfogat mindig párosával összefogott (2–8) állatból áll; a terhet az ökrök nyakjárom és rúd segítségével húzzák. Az igás ökröt általában istállóban és takarmányon tartják, legelőre csak a nyári munkák nagyobb szünetében hajtják és külön ökörcsordában legeltetik. Forrás: Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).
Magyar szürke marha: mai formájában nem létezett a középkorban, fokozatos tenyésztéssel alakították ki a nagyobb testméretét a századok során és a török korban nyerte el mai méretét. A középkori marhák kicsik voltak, ami a fönnmaradt áraikon is jól megfigyelhető.
Lovak: a honfoglalók kis termetű lovakat használtak. Magyarországon a nehézfegyveres harcmodor céljára nagyobb testű lovakat is tenyésztettek, de a legtöbben továbbra is a régi lovakon vonultak csatába. A magyarok kisebb lova a külföldi leírásokban is megjelenik. Ezeket a kicsi, szívós és gyors lovakat ridegen tartották. Takarmányt csak a kényes nagy testű lovak kaptak.

Földbirtok és birtoklás Magyarországon

Ez a jegyzet főként a 13. századi magyar birtoklási formákra tér ki, különösen a magánbirtokokkal kapcsolatos ügyekre, hiszen a játékban ez a terület és időszak a legfontosabb. Ezeket az információkat és főként a tippeket a magyar szokásjogot jól ismerő karakterek használhatják ki.

A föld

A földterület mértékegysége az eke, egy ekeföld 2-4 teleknyi birtokot jelent, s egy telek az a föld, amiből egy család meg tud élni. Tehát az eke nem pontos mértékegység, erősen függ a föld minőségétől. A földet szolgák és szabadok művelik, utóbbiak mintegy bérlőként.
A kortársak szerint két ekényi föld volt elegendő ahhoz, hogy a birtokos lovas katonaként szolgáljon. Bizonyára könnyűlovasként.

Földárakat az Árpád-kor pénzek és árak című cikkben találsz.

Tulajdonlás

Voltak királyi, királynéi, egyházi, magánbirtokok. A várjobbágyok is birtokosként viselkedtek, ám földjük a királyé volt, s ők ennek mintegy haszonélvezői voltak. Itt most főként a magánbirtokokkal foglalkozunk, mert a játékban ennek van leginkább szerepe.

Az előkelők és szerviensek magánbirtoka eredetét tekintve lehetett régi, honfoglalás kori nemzetségi föld, régi királyi adomány, melyek közös jellege, hogy tulajdonosaiknak oklevelük szinte biztosan nem volt ezekről. Az oklevelek csak a későbbi korokban váltak általánossá, ezen a téren III. Béla nevét kell kiemelnünk, aki a királyi kancelláriát létrehozta. A játék hivatalos kezdőidőpontjában (1220) az adományokat és szerződéseket zömmel már írásban rögzítik. Az oklevél azonban nem perdöntő, inkább csak emlékeztetőül szolgál. Rendkívül fontos viszont a környező birtokosok tudomása, akik számon tartják egymás birtokait, s annak határait. Később még rátérünk, de a perek és más birtokügyek során az eljáró hivatali személy az oklevél bemutatása mellett mindig kikérdezte a megyébe való többi birtokost és esetenként más népeket is, hogy mit tudnak az adott birtok tulajdonjoga felől. A köztudomás rendkívüli fontosságú, néha erősebb az írott betűnél is. A perek gyakran úgy dőlnek el valamelyik fél javára, hogy a bíró esküt rendel el. Ha a birtokosok megesküsznek, hogy a birtok kit illet, azt a hivatal elfogadja. Esküre gyakran több tucat embert hívnak.
Okleveleket a hiteles helyeken készítettek, s a tulajdonos példánya mellett egyet maguk is megőriztek. Oklevelet hamisítani is csak az tudott, aki ilyet készített. A hamis oklevelek egy része a birtokosok megkérdezésekor lelepleződik, hiszen ők másként tudnak a birtok jogi állapotáról.

Itt fölhívom a figyelmet a birtokok szétaprózódott mivoltára. Gyakori eset, amikor valakinek az ország két végében, de legalábbis más megyében van birtoka.

A királyi adomány

Az adományoknak két fajtája lehetséges:
Az egyik, amikor a király valamely ok miatt földbirtokkal jutalmazza egy hívét. Ekkor utasításba adja egy ispánnak, hogy nézzen ki egy vagy több birtokot, eztán oklevél készül az adományról, majd beiktatják birtokába a boldog tulajdonost. A beiktatás során több tucat helyi birtokos gyűlik össze, kihirdetik az adományt, majd megjárják a birtok határait, hogy pontosan lefektessék azt. Ezen egyszerű emberek és szolgák is részt vesznek, sőt gyerekeket is visznek magukkal, akiket egyes kritikus pontokon jól megvernek, hogy a verés helyéről megjegyezzék a határt. Így több nemzedékre kiterjedően biztosítják a pontos emlékezést. A birtokosok és a környező lakosok részvétele biztosítja a köztudomásba kerülést. Ha valami galiba történt, például a birtok nem a királyé, hanem egy másé volt, az a beiktatáskor szokott kiderülni. Ilyenkor perre kerül a sor, s rendszerint a király visszavonja az adományt és másikat ad.

A királyok gyakran adtak adományt úgy, hogy egy bizonyos birtokot valaki egyszerűen elkérte tőlük. Lehet, hogy ezért tett is valamit a király számára, ez nem mindig derül ki az oklevelekből. Ha ilyen elkéréskor derül ki, hogy másé a birtok, akkor is valószínűleg per következik. Ez esetben a király nem szokott új birtokot adni, mert föltételezi a rosszhiszeműséget (másét akarta megszerezni).

IV. Béla és az utolsó Árpádok már többnyire csak üres földeket adományoztak. Csalók néha üres föld címszóval lakott vagy akár magánbirtokokat is elkértek.

Várjobbágyi birtokok

Korábban említettük, hogy földjüket mai kifejezéssel élve mint haszonélvezők birtokolták. A királyok egyfajta hallgatólagos megállapodás alapján nem adományozták el a várjobbágyok birtokait, ha ez mégis megtörtént, akkor valamelyik félnek másik birtokot adott. A várjobbágyok sajátjukként kezelték birtokaikat, s ennek megfelelően akár el is adtak belőle. Ezzel szemben a királyok nem ismerték el, a várjobbágyok tulajdonlását, s ennek megfelelően léptek föl. A gyakorlatban némely adásvételt emiatt megsemmisítettek, mások, melyek talán nem kerültek látókörükbe érvényben maradtak. A várjobbágyok is kértek és kaptak földadományokat. Szegénységükre hivatkozva gyakran kaptak földet, például ha a sok utód kezén elaprózódott a birtokuk. A királynak szüksége volt katonai erejükre, ezért kaptak is földet, ilyenkor rendszerint két ekényit. Kiváltságaikat is ezért tartották tiszteletben. Szervienssé vagy nemessé tételkor birtokaik is átminősülnek, saját tulajdonukba kerülnek.

Adásvétel

Föld adásvételekor oklevelet íratnak. Nemzetségi tulajdonú (ősi) földek eladásához a rokonok beleegyezése is szükséges volt, mert ebből az adott ág kihalásakor ők is örökölhettek. Saját föld eladásához nem kellett engedély. Az előrelátó vevő rengeteg tanút hívott az adásvétel aktusához, várjobbágyokat, várnépeket, udvarnokokat, szervienseket és más szabad embereket is, minél többet, hogy ezek is jelentsék ki, hogy az eladást jogosnak tartják. Ez a szerződés esetleges jövőbeli megtámadása ellen jelentett egyfajta biztosítékot. A várjobbágyoknak különösen óvatosnak kellett lenniük ilyen esetben, de általában nem voltak azok. A legbiztosabb az volt esetükben, ha az adásvétel tárgyát új birtokként elkérték a királytól is.

Zálog

Ritkábban, de ilyen ügyek is föltűnnek a korabeli oklevelekben. A zálog ára gyakran megegyezik a birtok árával vagy megközelíti azt, a kevésbé szerencsés zálogba vevők néha többet is fizetnek. A birtokot eztán a zálogba vevő használta egészen addig, amíg vissza nem váltották. A zálogba adó mellett annak rokonsága is visszaválthatta a birtokot.

Öröklés

A nemzetségi földekből az osztozkodás során minden férfi leszármazott részesül. A saját birtokból csak a leszármazottak, azok híján a rokonság. Az oldalági rokonok öröklése bizonytalan, csakúgy, mint a várjobbágyoké. Ez azt jelenti, hogy ha szerencséjük van, akkor nem firtatja senki az öröklést, ha nincs szerencséjük, akkor a királyra száll a birtok. A legbiztosabb, ha a királytól adományként elkérik.

Leánynegyed: amennyiben egy birtokos fiúutód nélkül hal meg, akkor birtokai negyedrészét lányai öröklik. A negyedet pénzben vagy birtokban szokták kiadni. A várjobbágyok között is élt ez a szokás.

Hitbér: birtokrész, melyet a férj adhat feleségének, hogy gondoskodjon róla halála esetére. A férj halála esetén a feleség használhatja azokat újabb házasságkötéséig. Ilyenkor a rokonok pénzzel megválthatják a birtokot.

A többi öröklési szokást elhagytam, mivel ez csak játék.

Bíráskodás

A szokásjogon való bíráskodás jóval rugalmasabb, és a megegyezést támogatja. Ezzel ellentétben a törvényeken alapuló jog büntetésközpontú. A peres ügyeket az Árpád-korban sokszor fogadott bírák útján rendezték el. Megbíztak 4-6 tekintélyes férfiút a vármegyéből, akiknek az ítéletét általában el is fogadták.

Ügyeskedés

A szokásjog kijátszása esetenként akkoriban is szokásban volt. Aki ismeri a szokásjogot, az például lánya számára is tudja biztosítani teljes birtokát. Ilyen metódusok rendre fölbukkannak a történészek könyveiben.

Egyháziak

Az egyházba (=templomba) menekülő embert nem lehetett elfogni, meg kellett várni, míg kijön. Ez törvény volt, kétséges, mennyire tartották be.

Mivel rengeteg esetben írtak elő egyházi vezeklést a bűnösöknek, külön házakat kellett számukra építeni.

Az inkvizíciót III. Ince alapította az eretnekek ellen. 1231-től domonkos szerzetesek vezették. Magust is minősíthetnek eretneknek, ha furcsa történetek keringenek róla, vagy nem jár templomba.

A papi nőtlenséget 1075-ben rendelték el. 1092-ben Szent László vezetésével a Szabolcsi zsinaton egy házasságot engedélyeztek a papoknak. Az is előfordult, hogy nőjüket nem vették feleségül. Kálmán után pap elvileg már nem nősülhetett, sőt ágyast sem tarthatott. II. Gyeicsa (1141-61) viszont nem kifogásolta egyházi személyek nősülését. Érdekesség, hogy egyik bizalmi embere egy Betlehem nevű püspök fia volt. Ugyanő toleráns volt az izmaelitákkal is, amit a pápa nehezményezett.

Egyháziak kiváltságai:
Kétszín alatti áldozás (ostya és bor), míg az egyszerű hívek csak ostyát vettek magukhoz. Ez azt jelentette, hogy a papok közelebb állnak Istenhez.
Adómentességet kaptak, csak saját bíróságuk ítélkezhetett fölöttük (Kálmán óta).

Az alsópapság tagjai gyakran foglalkoztak kereskedéssel, pénzkölcsönzéssel, kocsmázással. Magyarországon a sókereskedelembe is bekapcsolódtak 1232-től, miután egyházi átokkal a só monopóliumát kizsarolták II. Andrástól.

Magyarországi szentek: András és Benedek a zombori remeték, Szent István, Gellért 1083-tól. Szent László 1192-től. Habár Margit sokkal-sokkal később, 1943-ban kapta meg a titulust, halála után azonnal szentként tisztelték. Avatását V. István, Károly Róbert és I. Mátyás is kezdeményezte.
Szent Imre állítólagos életvitele miatt érdemelte ki a szentté avatást, Szent Erzsébet II. András lánya volt, talán osztrákoknál élt, Kinga - II. András unokája - lengyel királyné volt (ha jól emlékszem). Mindegyikük helyi szent volt a korban.

A ferences rend 1210-ben alakult meg, a domonkosok 1216-ban. Magyarországra a domonkosok 1221-ben jöttek, a ferencesek a tatárjárás előtt.

Kultúra, tudomány

Szabad művészetek: grammatika, dialektika, retorika, geometria, aritmetika, asztronómia, muzsika. Az első hármat triviumnak hívták, s alsóbb iskolákban is tanították, utóbbi négyet quadriviumnak és ezeket fölsőbb iskolákban és egyetemeken oktatták.
Az egyetemeken az első lépcsőben kb. 14-20 éves korig szabad művészeteket oktattak, ez volt az első kar. Két év után a tanulók megszerezték a baccalaureatus, a hatodik év végén a doctoratus fokozatot. Eztán kezdhették el az orvosi vagy a jogi karon tanulmányaikat, amely általában öt évig tartott. Negyedik kar a teológia volt, ez adta a legmagasabb képesítést. Ez nyolc évig tartott és a teológiai doctoratus megszerzése csak 35 éves kortól volt elérhető.
Az egyetemeken latinul tanítottak.
Magyarok leginkább a Bolognai egyetemre jártak, melyet a 11. században alapítottak, elsősorban jogot tanultak itt. A másik vonzó intézmény a párizsi egyetem volt (alapítva kb. 1170) se, amely magas szintű teológiai képzést nyújtott. Montpellier (alapítva: 1181) és később Padova (1220) és  az orvosi képzéséről volt híres, Oxfordba (1167) és Cambridge-be (1227) természettudományokat tanulni mehettek.

A legrégebbi magyarországi iskola Szent Márton hegyén létesült a 11. század elején, amely sokkal később, 1810-ben a Pannonhalma nevet kapta. Csanádon is alapítottak egyet 1030 után. Az új hitre tért országban rengeteg papra volt szükség, melyet a kolostori és káptalani iskolák biztosítottak, melyekben a szokásos európai tanterv szerint oktatták az elemi ismereteket és a hét szabad művészetet. Az elemi fokon latin olvasást, kiejtést, hangsúlyozást, beszédet és írást, éneket és számtant tanítottak. Fölsőbb oktatás kezdetben csak Szent Márton hegyi apátságban volt.

1093 körül a Szent Márton hegyi kolostor (most Pannonhalma) könyvtárát 80 kötetben valószínűleg százat meghaladó számú mű alkotta. Ezekből 43 liturgikus munka, közte egy teljes Biblia, 37 szentbeszédeket, szentek életét tartalmazó mű, a bencés Regula 2 példánya, melyeket közösen tanulmányoztak. Egyénileg olvasták a 13 kötetben föllelhető ókori egyházatyák, Karoling kori szerzők műveit, és a kolostor védőszentjének, Szent Mártonnak az életrajzát. Az ókori szerzők 7 munkája állt rendelkezésre, egy-egy Ciceró és Lucanus, három Cato és a Donatus-féle latin nyelvtan.

A 11. században helyenként még a falusi papok is tanították leendő utódaikat. A szolgasorú gyermekek számára kiemelkedési lehetőséget jelentett a tanulás, ám Kálmán uralkodása idejétől szolga nem emelkedhetett klerikussá csak ha ura fölszabadította.

Magyarország a nyugati kultúrkör részévé vált, a magasabb rangú nemesek tanulhattak latint is, ha akartak. Nyugat-Európai költők és trubadúrok is ellátogattak az országba. A nemzetközi lovagregények nálunk is közismertté váltak, mint a Roland-ének, Trisztán és Izolda históriája, Nagy Sándor hőstetteinek földolgozása. Szent István és Szent László tetteiről is minden bizonnyal születtek mondák, utóbbi a magyar lovagok példaképévé vált.

Európában elsőként 1250-1300 között Itáliában honosodott meg a kínai eredetű papírgyártás. Olcsóbb, mint a papirusz, vagy a pergamen. Vízi energiával működő papírmalmokban állították elő lenből és kenderből. Itáliába már a 12. század óta importáltak papírt.

Feltevések szerint az első jelentős latin-magyar szójegyzéket 1380-90 körül készíthették, ennek töredékei másolatok formájában maradtak fenn: a Besztercei szójegyzék 1316, a Schlägli szójegyzék 2140 magyar szót tartalmaz.

Európában az indiai eredetű úgynevezett arab számok a 12-13. századtól, Magyarországon a 15. századtól terjedtek el. Mai alakjukat a 16. században nyerték el, addig helytől és időtől függően más-más formában használták őket. Arab számokkal sokkal könnyebb számolni, ez előny például könyvelésnél.

A szemüveget 1290-ben találták föl.

A puskaport 1320-30 között kezdték el alkalmazni a harctéren. Ágyút Európában először az angol-francia százéves háborúban, a crécyi csatában használtak. Kezdetben pszichológiai hatása nagyobb volt, mint tényleges harci értéke.

A farsangi ünnepek vízkereszttől (jan. 6.) hamvazószerdáig, a 40 napos böjt kezdőnapjáig tartottak. Utolsó napja húshagyó kedd. Más bolondünnepeket is tartottak, például dec. 28, jan. 1, Szent István napja (dec. 26.), vízkereszt, nyári Szent Iván nap (jún. 24.). Ezeken a világi dolgokat ünnepelték. A világ a feje tetejére fordult. A templomokban is folytak az ünnepségek, gyakran a papok, sőt a püspökök részvételével vagy vezényletével. Ilyenkor az oltárról zabálták a hurkát, kolbászt, moslékot öntöttek a szenteltvíztartóba, esetleg ócska bocskort, gyapjút vagy tollat égettek a füstölőben, hogy minél büdösebb legyen. Énekeltek, táncoltak. A ministránsok bekormozták az arcukat. Ezek csak kiragadott példák, minden hülyeséget elkövettek, ami eszükbe jutott. "Teljes bűnbocsánat, két hüvelyknyi koszmó, ótvar és rüh adassék meg néktek!"- kántálta egy püspök. Szamárünnepen egy szamarat vezettek a templomba és szentként ünnepelték. Az értelmiség, a protestantizmus és a katolikus klerikálisok elítélték a farsangolást, a 15-17. századra megfakul az ünnep, kiszorul a templomból is. Mára a középkorihoz képest igencsak vérszegény hagyománya maradt csak.

Az egyház tiltja a boncolást, a vérrel való érintkezést. A pápa 1490 körül engedélyezte a boncolást, ha utána a halott rendes keresztény temetést kap, de eltelt egy kis idő, mire gyakorolták is. Az első dokumentált boncolást 1315-ben hajtották végre.

Régi magyar szavak (ízelítő)

egyház = templom
kőláb = oszlop
verő = kalapács
hort = agár
kotongárt = pajzs
higy = fülönfüggő
egyveng = testvér
gajd = egy fajta fúvós hangszer, vö: gajdol
ardó = erdőóvó
daróc = erdei munkás
böszörmény = mohamedán bolgár
szaracén = mohamedán bolgár
izmaelita = mohamedán bolgár
peszér = ebesmester, kutyapecér
hőgyész = nyestvadász
gelencsér = fazekas
gerezna = prém
konyár = lovász
födémes = méhész
csitár, csatár = pajzskészítő, fegyvergyártó (csiszár)
mecsér = kardverő, csiszár
márc = méz (?)
soltész = hospes telepítő Felvidéken
kenéz = hospes telepítő Erdőelvén
csúf = bolond, bohóc
horgas ín = Achilles-ín
tombolás = templomi tánc (farsangi)
szelindek = egy régi kutyafajta
eb = kutya
kutya = kutyaház

Nem biztos, hogy ezek Árpád-kori népnevek, de színesítésként megfelelnek:
talján = olasz
polyák = lengyel
tót = szlovák, horvát
rác = szerb
vlach, később oláh = román, eleinte olasz, francia is
francus = francia
ánglis = angol

Készült: 2002.12.20.
Utolsó simítások: 2007.04.21.

Vissza